Sok – bár napról napra egyre kevesebb – olyan médiatulajdonos van, aki a teljesítmény-alapú kampányok hallatán fejvesztve menekülnek a potenciális hirdető elől, lévén megszokták már azt a fajta jólétet, kényelmet, bőséget, ami az elmúlt húsz évben a megjelenés, vagy idő-alapú kampányok garantáltak a számukra. Az internet, illetve az online média megjelenésével azonban azon túl, hogy a marketing aktivitások minden eddiginél jobban mérhetők lettek, minden eddiginél jobban manipulálhatóvá is váltak. Hiába tehát a mindenféle brand-értéket mellőző, kattintás-alapú elszámolás, hiába hiszünk abban, hogy az általunk klikkekért és lájkokért kifizetett több száz, néhol több ezer forint majd vevőket hoz a számunkra, amikor a piacot az elmúlt években a kattintás-gyárak és robotkattintók teljesen szétamortizálták.

És ekkor újra feltaláljuk a spanyol viaszt, a teljesítmény-alapúságot, mely a sokszor önképzavaros médiatulajdonosok számára mintegy Damoklész-karjaként jelenik meg: csak a konverziók, vagyis az egyes aktivitások céljaiként kitűzött jelentkezések, űrlap-kitöltések alapján fizet az ügyfél, melyekkel egyrészről minden eddiginél jobban kalkulálhatók lesznek a marketing költések, másrészről középtávon az egyes best practice-ekkel az egyes felhasználók akvizíciós költsége is tervezhető lesz.

Hogy min múlik az ilyen kampányok sikere? Az együttműködésen és a közös kockázatvállaláson, mely a hirdető, a médiatulajdonos és sok esetben a gyártó között kell, hogy megjelenjen: a kellő szakmaisággal megalapozott kampányötlet, annak megvalósításának részletei, illetve a dolgozó médiafelületek minél nagyobb számú kihasználása egyaránt a kitűzött célért kell, hogy dolgozzanak. Bármely elemnél sérül a modell, úgy exponenciálisan romlik a teljesítmény, mely alapján vélhetően  - saját képességeiket tévesen felmérvén – sokan, sokféleképpen próbálják majd visszaterelni a hirdetőket a „hagyományos” irányba. Ne dőljünk be nekik.

Emlékszem, anno a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán a Microsoft Access-t tanulásának megkezdésével vált egyértelművé, hogy jobban érdekel az informatika, mint a bebiflázott szabályok alapján történő „írd a megfelelő számot a megfelel ő rublikába” számvitel. Aztán erre azóta egyébként csak rákontrázott az a tapasztalatom, miszerint az elmúlt húsz-harminc évben Magyarországon a könyvvizsgálók érezték magukat leginkább a tápláléklánc csúcsán: tudták, hogy mit hova kell írni. Na de hol itt a know-how? Hol itt a produktum?

Az első informatika órát követően hát nagy lelkesedésemben besétáltam egy körúti mobiltelefon boltba és felajánlottam, hogy egy komplett vevő- és készletnyilvántartó rendszert készítek nekik. Bár ekkor még nem állt rendelkezésemre minden tudás ehhez, de a bizalom és a lehetőség olyan lökést adott innentől önmagam továbbfejlesztésére, hogy pár nap alatt – mint később kiderült – a féléves tananyagon túl voltam már önszorgalomból.

Csak azért írom le ezt a történetet, mert tegnapi beszélgetésünkön arra jutottunk, hogy az oktatásban a nagy rohanás és kapkodás mellett sokkal több időt kellene fordítani a vélemények, önálló gondolatok írásbeli és szóbeli megfogalmazására, illetve az adaptáció élményének megtapasztaltatására, mint olyanra. Ugyanis míg ma Magyarországon egyetemek adnak ki félévi házidolgozat követelmény leírást úgy, hogy „idézz belőle legalább 2 gurutól”, addig máshol az egyetemeken új találmányokat fejlesztenek és arra sarkallják a diákokat, hogy az elsajátított tudást új ötletekben aggregálják. Hogy ennek oka, vagy okozata-e az, hogy a diákok nem, vagy elvétve fogalmaznak meg újabb gondolatokat, kételyeket, nem tudom, mindenesetre egy olyan oktatási rendszer, ahol megadjuk a tudás elsajátítását követően azonnal a lehetőséget a hasznosításra, vélhetően sokkal erősebb és hatékonyabb bevésődésekkel tudna működni.

Eszköz oldalról ilyen lehet a közösségi feleltetés is: ki mondja meg azt, hogy a szóbeli számonkérés csak egy diákkal végezhető? Pont ez az a szűk látókörű gondolkodás, ami miatt ma sokan az érettségin találkoznak először a szóbeli számonkéréssel és annak minden nonverbális eszközeivel, mert ahogy sokan mondják: „nincs idő a szóbeli számonkérésre”. De igen is van. Kell lennie. Gondoljunk csak bele abba, hogy egy feleltetésnél hány diákba „szorul bele” a válasz akkor, ha az éppen kihívott nem tudja azt. Ha a felelő nem tudja a választ, és azt nem letorkollással, hanem a közösség bevonásával – nekik mintegy adaptációs élményt nyújtva ezzel – „találjuk ki”, akkor a következő alkalommal ki előtt érzi magát rosszul, ha nem, vagy kevésbé készült az órára?

Mindezek mellett az egyes elsajátított tudásokkal kapcsolatban nagyon fontos az azonnali adaptáció lehetősége. Ha egy-egy matematikai számítás megtanulásakor már az életből vett példát mutatunk annak gyakorlati hasznosítására, ha egy-egy történelmi esemény kapcsán a jelenre vonatkoztatva abból közvetlenül vagy közvetetten tanulságokat tudunk leszűrni, akkor azok sokkal inkább bevésődnek, mintsem a ledarált és lediktált óraanyagok, melyek otthon jobb esetben feldolgozásra, vagy bemagolásra kerülnek.

Merthogy napjaink gazdasága nyilvánvalóan úgy működik, hogy egyre több az olyan cég, akik társadalmi felelősségvállalás gyanánt egy-egy etikai kódex-szel megtámasztva pénzzel és minden mással megtámogat olyan konferenciákat, rendezvényeket, ahol fiatal, friss agyak elmondják az ötleteiket, amikért még aztán díjakat is adnak. Merthogy jólét van, értelem-alapú szelekció, jóhiszeműség és jófejség. Aha, igen…

Szóval az egyetlen gondom ezzel csupán az, hogy Magyarország – mérete, elszigeteltsége és a társadalom kishitűsége miatt is – meglehetősen jó terep arra, hogy ötleteket kicsiben kipróbáljunk, kis kockázattal megvalósítsunk, mi több ötleteket gyűjtsünk annak érdekében, hogy azok nagyobb piacokra való megvalósítását szolgálandó, már az ötlet magjának elmondását követő öt percben továbbítsuk valahová a világ másik felére, hogy azokat aztán kevésbé, vagy teljesen átdolgozva megvalósítsa egy vezényszóra váró csapat. És ezzel most nem vádaskodni, vagy rosszhiszeműsködni szeretnék, csupán felhívni a figyelmet arra, hogy a jó ötleteket – hiába az oly népszerű, ezt hirdető TEDx sorozat – nem szokták se elmondani egy konferencián, se kirakni a Facebook-ra, se belekiabálni a világba. Vagy ha igen, akkor utána nem szoktak csodálkozni azon, hogy azokat egyszer csak más valósítja meg, ha jobban, ha rosszabbul.

Pontosabban fogalmazva a jó ötleteket akkor „szokták”, de inkább érdemes elmondani, közzétenni, amikor felmértük azt, hogy annak megvalósításával már olyannyira előre vagyunk, hogy ha a bármilyen kis közönség előtti nyilvánosságra hozatalt követő egy percben nekiállna egy 30 fős brigád a megvalósításnak, akkor sem tudná behozni azt a helyzeti és knowhow előnyt, amivel mi rendelkezünk. És persze ez innentől bonyolódik a helyzet: mind az előzetes tudásokat, mind az egyes programkódokat, algoritmusokat, mind pedig azok aggregálásának módját tekintve kell figyelembe vennünk és helyi értékén kezelnünk az ötletünket, annak súlyát és relevanciáját. Ez talán a legnagyobb feladat az egészben: ha elhisszük, hogy az ötletünk úgyse elég jó, vagy rosszkor, rossz helyen mondjuk el, akkor máris percről percre nagyobb a pozitív valószínűsége annak, hogy kicsit rutinosabb kezek ebből üzleti modellt gyártva már a gyártósoron látják a készterméket és az abból közvetlenül, vagy közvetetten származó hasznot.

És akkor még nem beszéltünk arról az internet megjelenése óta egyre nyilvánvalóbb tényről, miszerint létezik globális tudat, melynek köszönhetően percek, órák, napok, hetek, hónapok leforgása alatt több embernek jut ugyanaz az eszébe a világ eltérő pontjain…

Beraktam. Már az első pár percben nyilvánvalóvá vált az, hogy a film – amit már anno első megtekintésre is kedvenc filmemként könyveltem el – olyan elképesztően pontos képet ad napjaink társadalmi problémáiról, hogy azt elegánsabban és egyben sokkolóbban nem igazán lehet megvalósítani. A média általi befolyásolhatóságról kezdve a hamis idealizálásokon keresztül az egyes függőségek által folyamatosan kialakuló hamis világképig egyszerűen tökéletes, a film maga a mestermű. A megvalósítást illetően nagyképűség lenne akár pozitív, akár negatív kritikákkal illetni a filmet, ezt valószínű megtették már előttem nagyon sokan. Viszont személyes élményként a lüktetése és az egyes felvett képek, képsorok, azok fűzése engem teljesen lenyűgöz.

A filmet egyébként valamennyi 16 évessel kötelezően megnézetném, elképesztően sok tanulságot hordoz magában az egész életre, a konstruktív vs destruktív életvezetésre vonatkozóan. A média, a függőségek, a rossz aspirációk, az énképzavarok hiteles és ugyanakkor brutális megjelenítése mellett ugyanakkor számomra az egyik legbelsőségesebb férfi-női erotikus-jellegű jelenet is ebben a filmben található:

http://youtu.be/csJ16bvwYKU

A filmzenéről – melyet azóta több filmben újrahasznosítottak – nem is beszélve.

A tizenkét éve készült filmnek egyébként webergonómiai tanulságai is vannak: a mű eredetiségéhez és magvas tartalmához hűen olyan weboldal készült már ekkor hozzá, melyhez hasonló szinergiát tartalmak-mondanivalók és platformok között én személy szerint azóta még nem igazán láttam. Íme, tessék nyomkodni (szigorúan a film megnézése után):

http://www.requiemforadream.com/

Mindent egybe véve csak ajánlani tudom a filmet, viszont annak megtekintését alapvetően jó hangulatban, vagy sok pozitív energiával javasolnám. Ellenkező esetben igencsak beránthatja az embert…

Amióta számítógépes vírusok léteznek, tudjuk, hogy mindenki saját maga felelős a kattintásaiért. Egy duplaklikkel véletlenül megnyitott email csatolmány, egy rosszindulatú weboldal, és máris kész a baj: adatok veszhetnek, jobb esetben egy vírusirtással eltöltött délutánnal megússzuk a nagyobb bajt. De mi van az internetes oldalakon „elkövetett” klikkekkel? Kik és hogyan keresnek pénzt azzal, hogy az egérrel egész nap kattintgatunk? Milyen folyamatok húzódnak a háttérben?

A hirdetési költések és a túlfogyasztás közötti összefüggéseket nem taglalván már egy ideje tart az irány, miszerint mindenki célzottan, lehetőleg kattintás, vagy esetleg konverzió alapon akar fizetni a hirdetéseiért. Vannak még ugyanakkor bannerek, kreatív, sokszor egyáltalán nem user friendly image hirdetések és valószínű lesznek is, de ezek – a tévés és rádiós hirdetési tarifák csökkenése miatt is – már a töredékébe kerülnek az 5-6 évvel ez előtti árakhoz képest. Nem véletlen a kattintás-alapú, főleg szöveges hirdetési hálózatok sikere: elég ha csak a Google Adsense, CTNetwork és Etarget megoldásaira gondolunk.

És itt van az a pont, ahol érdemes elgondolkodnunk és a személyes felelősséget keresnünk ezek használatában. Ugyanis amennyiben Google hirdetéseket teszünk a weboldalunkra, akkor nem teszünk mást, mint a Google felé irányítjuk a magyarországi hirdetőket, akik a Google-nél megrendelik a kellő klikkszámot, a Google elhelyezi a releváns oldalakon és cikkekben a hirdetést, és a saját jutalékát levonva fizet ki minket, mint médiatulajdonosokat havi rendszerességgel. Hol van a bibi?

Ott, hogy magyarországi (tekintsünk el attól, hogy definiáljuk mit értünk magyarországinak) cég hirdet magyar weboldalon, és minden lekattintott hirdetés után a pénz egy része külföldre megy, jutalékként. Magyarul ül Mari néni a számítógép előtt, és egy délután alatt akár több ezer forinttal tudja csökkenteni a hazai pénzmennyiséget, ennek egyéb gazdasági hatásairól nem is beszélve. A médiumok, mint hirdetési bevételre áhítozók, tehát felelősek abban, hogy milyen hirdetési hálózatot használnak és az olvasók is abban, hogy ezt a folyamatot kvázi – nem tudatosan, de – a kattintásaikkal támogatják.

A Google és hasonló hirdetési hálózatokon keresztüli kattintások mellett természetesen más kattintásaink is egyre fontosabbak: ezek alapján ma már nem egy nagy cég gyűjti rólunk az adatokat, figyeli az egérmozgásunkat, és próbálja kitalálni, hogy az általunk lekattintott linkek, látogatott webhelyek alapján milyen emberek is vagyunk, mi az érdeklődési körünk, és ezek alapján értékesít harmadik félnek – például ugye a hirdetőnek – felületet. Az egész problémakör tehát a személyiségi jogainkkal, illetve az azokra való figyeléssel kezdődik, és a tudatos kattintásokban végződik, mely témák – főleg a privacy – nem véletlen, hogy egyre nagyobb mértékben buknak felszínre a médiában. Ja, hogy igazából a médiumok érdeke is az adatgyűjtés, pont a hirdetési bevételek miatt?

Merthogy ez utóbbival kapcsolatban persze, átalakulnak a hagyományos gazdasági modellek, teret nyer az ingyenesség, értelme van annak, hogy együttesek az interneten a számaikat ingyen rendelkezésre bocsássák és ezáltal nézettségre és reputációra tegyenek szert, csak ezek monetarizálása csaknem olyan nehéz feladat, mint az ellenkező üzleti modell fenntartására történő törekvések.

Ugyanis amíg egyesek azon agyalnak, hogy hogyan betonozzák be szerzői jogaikat, hogyan védessenek le színeket, lassan hangokat, akkordokat annak érdekében, hogy a passzív bevétel mellett minél inkább kiszolgáltatottá tegyék a következő generációt, addig ott a másik oldal is, aki azt mondja, hogy ennek semmi értelme, szabadság van, és mindenki mindent felhasználhat. Ami egyébként ha úgy nézzük, most is így van.

Egészen addig a pontig, amíg egy felhasznált szín, akkord, zene, vagy videórészlet segítségével nem leszünk szemet szúróan jók, sikeresek, és ezáltal nem kezdődik el a világ talán másik végén az emberi gyarlóság azon bugyraiba való leereszkedés, melyek a féltékenység és irigység „értékeket” rejtik. Ezt követően a magunk köré szervezett , pénzszagra gyűlő jogászok tanácsaira hagyatkozva pedig jól elhitetjük magunkkal, megmagyarázzuk magunknak azt, hogy mi miért a miénk, és egyébként is mi találtuk ki a pirost, mert az a buli színe.

Ahogyan azt már több fórumon is hangoztattuk, a digitális termékekkel kapcsolatban a legnagyobb gond az, hogy nincsen legális másodlagos piacuk. Emellett további probléma, hogy a hasznosságuk sokkal gyorsabban évül, mint egy hagyományos terméké: gondoljunk csak bele, ha veszünk 5.000 Ft-ért egy pénztárcát, akkor azt jó esetben évekig használjuk, élvezzük a kifizetett pénzünkért cserébe a termék mindennapi előnyeit. Ezzel szemben egy film internetes megvásárlásával, annak megnézését követően 2-3 óra múlva a tranzakciótól számítva akár 80-90%-zal esik a megvásárolt „termék” hasznossága. A zene talán egy kicsit más tészta: itt talán lassabban évülnek a megvásárolt zeneszámok, tovább hallgatjuk őket, de – ahogyan a videók, játékok, egyéb digitális javak esetében – itt sincs ma lehetőség azok legális eladására. Mint amikor egy megunt ruhát, vagy kütyüt felrakunk a vaterára, vagy ebay-re.

Erre vonatkozóan már szintén többször leírtam azt a modellt, melyet jónak tartanék: egy központilag szabályozott torrentet, vagy fájlmegosztót, ahol minden feltöltő részesedik, mintegy terjesztőként a micropaymentes letöltésekből, vagy éppen a havi átalánydíjból, amit a filesonic és megaupload prémium userei is fizettek a szolgáltatóknak. Merthogy ekkor én, aki megvásároltam egy filmet, majd megnéztem, elemi érdekem lesz azt feltölteni, hiszen abból pár hónap alatt akár többet is kereshetek, mint seeder, mint amennyibe ez nekem a film került. És ebből újabb filmeket fogok megvásárolni.

Mint ahogyan a webkettes tartalomelőállítók és szimpla konzumer személetű tartalomfogyasztók arányán is látszik ez a modell a következő 20 évre abszolút fenntartható: a felhasználók 10-15%-a, mint power-user és aktív közreműkődő az előállításban, többet fogyaszt, ezáltal többet is terjeszt, a maradék 85-90% konzumer pedig szintén többet fogyaszt, hiszen olcsóbbak tudnak lenni az így eladott „használt” filmek. Emellett ne felejtsük el azt sem, hogy a közösségi tévézés, zenehallgatás – ahogyan a mozik sem haltak meg – ugyanúgy megmarad, csak egy egyszerűbb, feszülés-nélküli, fenntartható modell az, amire a sok szerzői jogi lábrázás miatt át kellene állni.

Visszatérve a post címéhez, a freeconomy kapcsán sokan beszélnek ma olyan értelemben az ingyenességről, mint egy olyan jövőbeni irány, mely alapvetően kell, hogy beépüljön az egyes internetes, vagy it vállalatok szemléletébe. Amellett, hogy ezt a fajta kommunikációt nagyon felszínesnek és általánosnak tartom, úgy gondolom, hogy a másik oldalról nézve ez nem más, mint a felhasználókkal való olyasfajta elhitetése az ingyenességnek, mely egy tömeges jóléti társadalom érzetének a kialakulását feltételezi már rövidtávon is. A digitális kommunizmus ezáltal, mint fogalom, az én értelmezésemben a napi ingyenes Facebook, kapott képek, Youtube videók és szívek mellett olyan kielégülésekkel áltatja a felhasználót, melyek alapvetően ezen „értékek” mentén, a digitális termékek fogyasztásán alapulnak és burkoltan ezek későbbi túlfogyasztására ösztönöznek.

Mindemellett üzleti oldalról a freeconomy az én felfogásom szerint nem más, mint egy olyan okosabb üzleti modell, ahol a felhasználónak – jobb esetben – fogalma nincs, hogy hol és mivel fizet azért, amit ingyen megkap. Mint ahogyan az áruforgalmi adó kapcsán sem gondolkozunk el abban, hogy az egyes napi fogyasztási cikkek árában a terjesztésért, egyéb helyi- és állami szolgáltatásokért milyen arányban fizetünk. Ahogy például egy gmailnél is előbb utóbb cél a direkt, vagy indirekt monetarizáció (fizetős céges ügyfelek vs célzott hirdetések), úgy a freeconomy az ingyenes teszt felhasználók, a bizonyos, egyre alacsonyabb limittől fizetőssé váló, esetekben plusz szolgáltatásokkal kecsegtető kiemelt felhasználók és a third party partnerek, mint az ingyenes felhasználók számára megjelenő hirdetők organikus együttműködése.

“Edukálódtunk” persze magunktól is az elmúlt években: elhittük, hogy az amerikai filmekben már autóval járó gimnazista egy reális cél egy alapvetően nem mérethatékony országban, elhittük azt, hogy attól vagyunk valakik, hogy fogyasztunk, és elhittük azt is, hogy mindenkinek lehet jó nagy háza és alanyi jogon jár a jólét. Lehet persze firtatni a felelősséget központi szabályozás, média produkciós, illetve oktatáspolitikai vonalakon bárhol, de a lényeg akkor is az, hogy az emberek 95%-a az elmúlt években hamis aspirációs pontoknak megfelelni akarva felejtette el azokat az alap értékeket, melyek közé például a tudás is tartozik.

A modern technológiai eszközök és internet pedig – ha tetszik ha nem – a tudást, illetve tudásmegosztást szolgálják leginkább amellett, hogy jelenleg egy speciális “szűrő” kell ahhoz, hogy a fellelhető információk valódiságát validáljuk. Mindezek mellett a képernyő ma már nemcsak egyszerű megjelenítő: multimédiás eszköz is, melynek segítségével az egységnyi idő alatt eljuttatható információk sokszorosára nőttek az elmúlt időben. Rögtönzött self-kutatásként ezen a ponton gondolkodok el azon, hogy vajon miért nem szeretek könyvet olvasni és sajnos rá kell döbbennem arra, hogy a könyv nekem kevés. Kevés az egységnyi idő alatt szerzett impulzus, mert hozzászocializálódtam ahhoz, hogy nincs olyan negyedóra, amikor nem jön egy email, kérdez meg tőlem valaki valamit Skype-on, Facebookon, vagy jön éppen ügyfél, futár. Ezek az impulzusok – ahogyan maga az internet – láthatóan függőséget okoznak és minél nagyobb amplitúdójú a “leállás”, a hétvégi semmittevés, vagy aktív kikapcsolódás, annál inkább vehetők észre az ezekkel járó társadalmi változások is.

Valószínű, hogy évtizedek múlva evolúciós mérföldkövekként tekintünk majd azon korszakokra, mint például a tévé, később a mobiltelefon, aztán a e-papír elődjeinek is tekinthető tabletek, majd az augmented reality-s szemüvegek megjelenése. Valamennyi eszköz ugyanis láthatóan fejleszti az agy azon részét, mely az egységnyi idő alatt lekezelni képes impulzusok számáért felel. A tévé, mint az 1 – to – sokmilliárd ember felé való kommunikációs eszköz, a mobiltelefon, mint a promt információszerzés legpraktikusabb hordozható formája azok a tárgyak, melyek az elmúlt évszázad alapvető konzumer technológiai forradalmait elhozták.

A következő ilyen eszközként nem véletlenül az elektronikus, hajlítható papír elődjeként ma már piacon lévő tableteket lehet jósolni: ezek olyan kompakt eszközök, melyeken gyakorlatilag végtelen tudást tudunk tárolni, illetve pontosabban megjeleníteni, melyek jelenleg sok esetben helyi tárolásúak (letöltött könyvek, jegyzetek), de a felhősödés mellett ugyanígy tudásként érhetők el rajtuk keresztül az internetes tudásbázisok is, melyekkel gyakorlatilag keresési technika és az a bizonyos “szűrő” kérdése az, hogy mihez, mikor és milyen gyorsan férünk hozzá. Na meg persze az internet sebességéé.

És ez az a pont, amikor az internet, mint a végtelen tudást jelentő globális hálózat szűkösségében látják majd meg sokan az üzletet: a fizetős tartalom ugyan egyáltalán nem divat, de az ingyenes tartalomhoz történő hozzáférés korlátozása, illetve annak árának megemelése még komoly meglepetésként szolgálhat azok számára, akik a “minek tanuljam meg, rajta van az interneten” felfogásban szocializálódnak. Ahogyan a legtöbb dolognál a világon, itt is megfigyelhető majd évtizedek múlva egy visszarendeződés: értékek, valódi tudások újra felértékelődnek majd, és sokan felismerik majd a kiszolgáltatottságot, melyet alapvetően az internet, mint mankó, illetve mindig kéznél lévő tudásbázis okoz.

Az egészet a tabletek, illetve az azokból keletkező hajlítható digitális papírok utáni, már-már sarjadzó augmented reality-s szemüvegek koronázzák majd meg: ezek olyan, megjelenésükben egy hagyományos szemüvegekhez hasonlító eszközök lesznek, melyek a beépített mini számítógép és GPS segítségével értelmezik azt, amit éppen látunk és plusz információkat vetítenek ki a szemüvegre a szemünk elé az adott emberről, tárgyról, épületről, amit éppen nézünk. Mindezt természetesen adatkapcsolaton keresztül, mely bizony – lévén drága lesz a plusz információ, tudás – nem lesz olcsó. Amerikában már több államban használ ilyet a rendőrség, a tömeggyártást azonban az adatvédelmi aggályok mellett valószínű, hogy olyan apróságok is hátráltatják, mint a nemzetbiztonsági érdekrendszerek felépítése. Egy ilyen eszköz birtokában szakad majd teljesen ketté a társadalom: lesznek azok, akik mindent ki fognak fizetni azért, hogy összeköthessék Facebook-jukkal, nyaralásuk előtt nemzetközi épület-adatbázisokkal a szemüvegüket, hogy aztán ne csak a szembejövő emberről, hanem az utcán nézelődve az épületekről is minden információt magukévá tegyenek a szemüvegen keresztül. És lesznek azok, akik az egészről mit sem sejtve csak egyszerűen sétálnak és élvezik a napfényt. Hogy kik járnak majd jobban, az egy jó kérdés…

A megbízás keretében kész designok alapján készítettük el a website-ot és fejlesztettünk ki egy olyan, végtelenségig leegyszerűsített tartalomkezelő rendszerre épülő oldalt, mely egyrészt minden mai technológiai követelménynek megfelel, másrészről pedig kezelhetőségében is minden eddig látott rendszert felülmúl.

A professzionális indexCMS rendszerünket azon cégeknek, illetve portál tulajdonosoknak ajánljuk, akik egy jól paraméterezhető, biztonságos, gyors és multiplatformos (mobil, tablet verziók kezelésére képes) rendszert szeretnének site-juk alá.

A táblamagazin olyan ingyenes digitális újságok gyűjteménye, melyek elsősorban táblagépekre, tabletekre készültek. Jelenleg 18 különböző témában találsz nálunk újságokat, melyekre vagy emailben, vagy tablet alkalmazásokon tudsz feliratkozni. A magazinok emellett természetesen hagyományos számítógépeken és okostelefonon is olvashatók, ám a maximális élményért mindenképp az erre kitalált táblagépeket javasoljuk használatra.

A Táblamagazin standon lévő újságokra emailen, Android alkalmazáson, vagy az Apple Store-ból ingyenesen letölthető Táblamagazin applikáción lehet feliratkozni.

A site a végleges designok elfogadását követően 1 hét alatt készült el a jelenlegi állapotára.